Annával szakítottunk. Pontosabban én mondtam ki, hogy legyen vége.
Ahogy korábban írtam a depresszió kapcsán, minden alkalommal megviselt, amikor elkezdett verbálisan "kalapálni", mintegy önbeteljesítő jóslatként várva, hogy egyszer majd darabokra török. És voltak repedések, de úgy éreztem, a személyes találkozások helyrehoznak, összeforrasztják ezeket. Legutóbb sikerült egy éjszakát is együtt töltenünk, varázslatos nap volt, ha nem is teljesen "Csak szex és más semmi", de azért close enough. ;-) Amikor lementünk enni a szálloda éttermébe, konkrétan büszke voltam, hogy ez az elképesztően jó nő velem van. Velem.
A találkozások után mindig úgy éreztem, rendben vannak a dolgok és jó irányba mennek. Annát viszont, amikor nem vagyunk fizikailag együtt, számomra apróságnak tűnő dolgok is kibillentik. És ilyenkor hosszú órákon keresztül tartó konok viták következnek, legutóbb éppen a választások napján. És egyszerűen nem bírtam tovább az érzelmek és a jövő folyamatos megkérdőjelezését. Elfogytam. Lemerültem. Darabokra hullottam. (A kétharmad meg még ugrált egy jót szöges bakancsban a szilánkjaimon.)
Egy pillanatig nem vitatom, hogy én is sáros vagyok a dologban, legalábbis pontosan értem, miért látja úgy.
Azóta próbálom összeszedni magam. És nem csak a kapcsolat szex része hiányzik (ami egyébként a legjobb volt életemben, el sem hittem, hogy ilyen lehet), hanem a barátság része is. Benne lett volna a pakliban akár egy közös jövő is - amiben én talán nem hittem eléggé, ő pedig nem tudta megvárni, hogy ez a hit úgy felépüljön, hogy megingathatatlan legyen.
Vegetálok és nyalogatom a sebeimet. Nem tudom, mikorra fogom kiheverni.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
