A fizikai és a matematikai konstansokat leszámítva minden elévül idővel. Gloria múlt heti performansza után izzott bennem a düh, meg a "látni sem akarom", ezt az Eva társaságában elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol szerencsére lehűtötte (köszi csajszi, tudtam, hogy rád számíthatok :-)). Meg persze ahogy múlik az idő, az ember egyre nyugodtabban gondol a történtekre. A végére akár jelentőségüket is veszíthetik a dolgok.
Vagy talán mégsem. A büntető törvénykönyv is ismeri az el nem évülő bűncselekmények fogalmát. Pusztán azért, mert hagyjuk múlni az időt, az adott pillanatban okozott sérülés mértéke nem csökken, bár maga a sérülés, ha nem is nyomtalanul, de idővel begyógyul.
A dilemma tehát az: őrizgessük-e a düh parazsát, hogy felszíthassuk a tüzét alkalomadtán, vagy hagyjuk kialudni? Ha őrizzük, megnehezítjük a békekötést. Ha nem, akkor soha nem derül ki az események tényleges súlya - elmarad az igazságtétel.
Úgy érzem, azon a ponton vagyok, hogy nem elég az egyenrangú felekként kötött béke. Az indokolatlanul elém szórt aknákért Gloriának bocsánatot kell kérnie. Csakhogy ő az elévülésre játszik. Vagy csak simán nem érdekli a dolog eléggé. Így vagy úgy, kíváncsi vagyok, mi lesz a történet vége...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
