Anna kétgyerekes anyuka, közelít a negyvenhez, és saját bevallása szerint neurotikus. És imádom. :-)
Kollégák vagyunk a cégnél, úgy két éve ismerjük egymást, de egyszer sem találkoztunk személyesen (egymástól többszáz kilométerre dolgozunk), egészen tegnapig. Az ismeretség alapja, hogy egyszer segítségre volt szüksége, valaki engem ajánlott, aztán a segítségből továbbképzés lett, abból meg rendszeres csevegés, persze továbbképzés címszóval a céges naptárban. :-) Mostanra nagyjából mindenről beszéltünk a hobbi virágoskerttől a nehezen kezelhető családtagokon keresztül keresztül a videojátékokig, de ez nem gátolta azt, hogy - mivel erre sodorta egy céges megbeszélés - egy estét együtt töltsünk: éttermi vacsora, séta a Margitszigeten, utána forró csoki, hogy kicsit átmelegedjünk.
Naná, hogy meg akartam csókolni búcsúzáskor. :-)
Nem hagyta, de erre mondjuk számítottam. A világképe ehhez túl merev, és az általános erkölcsi elveken felül valószínűleg nem is csak a saját családjához való ragaszkodása, de az én családom tiszteletben tartása is legalább annyira belejátszott a dologba. Rádaásul Annában van egy adag félénkség, meg - szerintem teljesen indokolatlanul - önbizalomhiány is.
Amire nem számítottam, az az, hogy szorosan magához fog ölelni és hozzámbújni. "Igen, én is akarom, de nem lehet." - ezt üzente minden porcikája.
Egy csók, ami nem csattant el, de mégis olyan, mintha megtörtént volna. Érdekes érzés. Tetszik. :-)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
