Sokéves általános iskolai találkozó volt a múltkor, szerencsére nem jött el, csak a java ;-), így volt idő aránylag részletesen meghallgatni az egyes életutakat. Persze mindegyik érdekes (főleg, hogy mennyire eltérő sorsok mellett is meg tudták találni a helyüket az életben), de volt egyvalaki, Ashley, aki olyan benyomást tett rám, mint még senki.
Ashley... ő volt a legokosabb lány az osztályban. Ráadásul még csinos is. Élsportoló volt már akkor, tökéletes alakkal, amin az évtizedek és három terhesség sem hagytak nyomot. Első ránézésre. És akkor meséli, hogy titánium betét a hátában, több éves rehabilitáció a porckorongsérve után, válás három gyerekkel, és most megint élsport, közben mindenféle végzettségek és komoly szakmai karrier - nem az a tipikus életpálya. És most itt van, negyvenen túl, irányba állított gyerekekkel, és nincs más dolga, mint hogy eldöntse, mit is akar csinálni.
Valami elképesztő derű és kiegyensúlyozottság sugárzott az egész lényéből, ha egészen őszinte vagyok, irigylésre méltó. Ismerek embereket az övénél minden bizonnyal sokkal nagyobb vagyonnal, akik a pénz ellenére nem találják a helyüket a világban, nem tudnak boldogok lenni.
Egyszerűen nem találtam rá jobb kifejezést: ő révbe ért. És be kellett vallanom magamnak, felnőtt életemben most először: én ezt nem érzem így magammal kapcsolatban. De most már tudom, hova kellene eljutni.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
