Annával szakítottunk. Pontosabban én mondtam ki, hogy legyen vége.

Ahogy korábban írtam a depresszió kapcsán, minden alkalommal megviselt, amikor elkezdett verbálisan "kalapálni", mintegy önbeteljesítő jóslatként várva, hogy egyszer majd darabokra török. És voltak repedések, de úgy éreztem, a személyes találkozások helyrehoznak, összeforrasztják ezeket. Legutóbb sikerült egy éjszakát is együtt töltenünk, varázslatos nap volt, ha nem is teljesen "Csak szex és más semmi", de azért close enough. ;-) Amikor lementünk enni a szálloda éttermébe, konkrétan büszke voltam, hogy ez az elképesztően jó nő velem van. Velem.

A találkozások után mindig úgy éreztem, rendben vannak a dolgok és jó irányba mennek. Annát viszont, amikor nem vagyunk fizikailag együtt, számomra apróságnak tűnő dolgok is kibillentik. És ilyenkor hosszú órákon keresztül tartó konok viták következnek, legutóbb éppen a választások napján. És egyszerűen nem bírtam tovább az érzelmek és a jövő folyamatos megkérdőjelezését. Elfogytam. Lemerültem. Darabokra hullottam. (A kétharmad meg még ugrált egy jót szöges bakancsban  a szilánkjaimon.)

Egy pillanatig nem vitatom, hogy én is sáros vagyok a dologban, legalábbis pontosan értem, miért látja úgy.

Azóta próbálom összeszedni magam. És nem csak a kapcsolat szex része hiányzik (ami egyébként a legjobb volt életemben, el sem hittem, hogy ilyen lehet), hanem a barátság része is. Benne lett volna a pakliban akár egy közös jövő is - amiben én talán nem hittem eléggé, ő pedig nem tudta megvárni, hogy ez a hit úgy felépüljön, hogy megingathatatlan legyen.

Vegetálok és nyalogatom a sebeimet. Nem tudom, mikorra fogom kiheverni.

Másfél hónapon belül a harmadik randin vagyunk túl Annával, ami szerintem nem rossz teljesítmény ekkora távolságból, szabadság kivétele nélkül. Mondjuk rojtosra melóztam magam a találkozók között, szóval a lelkifurdalás annyira nem gyötör az ellógott napok miatt.

Szóval legutóbb, a második orgazmusom után (Annáéit nehéz összeszámolni :-)), mikor kicsit csitult a szenvedély, összebújva beszélgettünk. Azt még tudni kell előzetesen, hogy a randi előtti hétvégén Annát megint elkapta a gépszíj, kitört rajta a depresszió, és ilyenkor szinte kezelhetetlen. Szuroksötéten látja a világot, kételkedik mindenben, de leginkább a jövőben, és kifejezetten agresszíven kommunikál - nem csúnya szavakkal, hanem konokul ismételgetve a magáét, nem is reagálva arra, amit válaszolok, de persze én vagyok a hibás. Aztán egyik pillanatról a másikra mintha egy önkívületi rohamból ébredne, visszaváltozik riadt kislánnyá, aki kétségbe van esve, hogy úristen, mit tett, soha többé nem lát engem.

Ha a mostani lett volna az  első eset, ez még simán benne is lett volna a pakliban, de így már sejtettem, mire számíthatok. Persze ettől még megvisel a dolog engem is. Így hát borítékolható volt, hogy előbb-utóbb szó lesz erről is. És most Anna nyíltan beszélt arról, hogy mi zajlik benne ilyenkor, hogy szinte nem is önmaga, aztán valami, ami elhangzik, úgy hat rá, mintha kapott volna egy pofont, ami észhez téríti. Beszélgettünk arról, hogy el kellene mennie orvoshoz, talán egy enyhe antidepresszáns már lendítene annyit a hangulatán, hogy ne zuhanjon bele ezekbe a fázisokba. Hogy találjunk ki egy védőszót, amit ilyenkor használhatok, hogy visszabillentsem.

Valahol nagyon szomorú látni, hogy egy intelligens és érzékeny nőt milyen mértékben tud roncsolni egy önző anya meg egy érzéketlen férj és becses családja sokéves fáradhatatlan munkával. A felszínen csak egy átlagos, a viharok által már simára csiszolt kődarab, de a belsejében egy drágakő rejtőzik, epekedve várva, hogy valaki meglássa a csillogását és felismerje, mekkora kincsre bukkant. És úgy tűnik, ez a valaki én vagyok. Ezt talán nem is lehet szebben megfogalmazni, mint ahogy a minap chatben írta: "Nagyon hiányzol. És hiányzik az az Anna is, aki veled vagyok."

Igen, sikerült megszervezni :-), összehoztuk az első "hivatalos" randit Annával. Sajnos csak hat órát tudtunk együtt lenni egy kölcsönlakásban... de minden perce tökéletes volt. Érzelmes és finom csókok, ölelések, összebújás, cirógatás, szerelmes szavak... de ugye nem kell mondanom, hogy az idő nagyobb részét erősen 18+ kategóriás tartalommal sikerült kitölteni.

Azt gondoltam anno Jeanny kapcsán, hogy van, amit már nem is lehet überelni, aztán jól kiderült, hogy pedig igen. Anna nem csak a telefonban meg a szexchatben bizonyult vulkánnak, de a való életben is. Ha a szex ajándék, akkor kettőnk esetében maximálisan igaz a mondás, hogy adni legalább olyan jó, mint kapni.

Másnap reggelre mindkettőnknek beállt a nyaka. És akkor többet nem is mondanék. :-D

Amellett, hogy Anna (valószínűleg bipoláris) depresszióra való hajlama elég erős hullámokat tud vetni, amik extrém esetben odáig is jutnak, hogy szakítania kellene velem, mert ő mindig csak "a másik nő" marad, újra és újra meglep azzal, hogy mennyire kérlelhetetlenül logikusan gondolkodik - ilyen nővel még nem találkoztam.

A napokban az volt a téma, hogy hogyan működök én úgy, hogy különválik a fejemben a házasélet (beleértve a feleségemmel folytatott szexet is) meg az iránta érzett szerelem. Kellemetlen kérdések, de továbbra is a brutal honesty jegyében zajlik a kommunikációnk.

Majd ezek után arra a következtetésre jutott, hogy ha az én házasságom jól működik, és emellett tudok vele boldog lenni, akkor a saját helyzetét úgy tudja megkönnyíteni és a hullámokat csitítani, ha javít a férjéhez fűződő viszonyán, kezdve azzal, hogy több időt tölt vele. Köpni-nyelni nem tudtam, pedig hibátlan a logika.

Aztán este jó későn bejelentkezett azzal, hogy "ne haragudj Drágám, hogy megvárakoztattalak", és bennem csak másnap reggelre tudatosult, hogy a férjével töltött esti quality time részét képezte bizony a szex is. Rákérdeztem, és eszébe sem jutott tagadni.

That's my girl. :-)

Hát mit is mondjak, fullos három héten vagyok túl.

A kapcsolat Annával felforrósodott, és az intenzitása az egekbe szökött. Szerelmes üzenetek, szívecskék, aztán szexchat (!), telefonszex (a héten majdnem minden egyes nap! :-)), mintha nem is lenne közüttünk egy fél Magyarországnyi távolság. Olyan hőfokkal ég az egész, hogy eleinte azon aggódtam, egy másodperc alatt ellobban.

Nos, nem ez történt.

Mert amíg egyik oldalon Anna egy vulkán, amelyik évtizedes szunnyadás után éppen kitör, egy gyönyörű Nagymacska, akinél megőrülsz a vágytól, hogy a körmeit a hátadba mélyessze és a nyakadba harapjon, de emellett egy félénk, szeretnivaló, kedves, érzelmes nő, nos mindeközben Anna valami elképesztően pragmatikus.

Hogyan védekezzünk, amikor igaziból fogunk szexelni, óvszer vagy fogamzásgátló zselé? Minek hívjuk a regular telcot, amikor láthatjuk egymást? Mit kezdjek a férjemmel, ha "úgy" közeledik hozzám? Ilyen és hasonló kérdések.

És ami soha nem volt egyetlen kapcsolatomban sem: mindent megbeszélünk, minden problémát azonnal kezelünk, csírájában elfojtva a lehetséges konfliktusokat, önmarcangolásokat, rossz gondolatokat. Zéró játszmázás. A környezet (ő is házas, én is, ergo vannak a másiktól független teendőink) elfogadása. És így, az érzelmek hivatalos felvállalását követő két hét után kezdem úgy érezni, hogy ez a dolog tud működni.

Persze ez nyilván nem garancia semmire, A Covid időszak kellős közepén bármi beüthet, jön a téli szünet, Anna ráadásul vizsgákra készül, szóval nagyjából végtelen sok tényező játszhat közre abban, hogy egyáltalán össze tudunk-e hozni egy randit (értsd: fél napig ki se mászunk az ágyból ;-)) és ha igen, akkor is mikor. De fokozatosan úrrá lesz rajtam az optimizmus.

És Anna, erre ráerősítve, éppen most küldött egy szívecskét. :-)

... mikor Jeannyvel vége lett, hogy soha többé nem leszek szerelmes, most mégis produkálom az összes kínzó  tünetet.

Anna, hát persze, hogy Anna.

Az az este nagyobbat ütött, mint aznap gondoltam volna. Ami persze nem lenne így, ha nem előzte volna meg a két éve fokozatosan épülő bizalom, tisztelet, megértés és barátság. Persze tudjuk, milyen a barátság férfi és nő között... ráadásul az utóbbi időben már gyanakodva figyeltem magamat, mennyire várom a rendszeres heti beszélgetésünket.

És ha én, aki már háromszor voltam szerelmes más nőbe, mióta megnősültem, évekig volt szeretőm, és megtanultam az agyamat minden átmenet nélkül átkapcsolni szerelmes pasi és házias férj üzemmód között, oda jutottam, hogy csak keresem a helyem, ötpercenként nézem a telefonomat, és nem értem, miért nem jön Tőle semmi, akkor hogy érezheti magát most Anna, aki hisz a házasság szentségében, a két gyerek megszületése óta először randizott pasival, és küzd a tagadhatatlan vonzalommal?

Megőrjít ez a csend.

Anna kétgyerekes anyuka, közelít a negyvenhez, és saját bevallása szerint neurotikus. És imádom. :-)

Kollégák vagyunk a cégnél, úgy két éve ismerjük egymást, de egyszer sem találkoztunk személyesen (egymástól többszáz kilométerre dolgozunk), egészen tegnapig. Az ismeretség alapja, hogy egyszer segítségre volt szüksége, valaki engem ajánlott, aztán a segítségből továbbképzés lett, abból meg rendszeres csevegés, persze továbbképzés címszóval a céges naptárban. :-) Mostanra nagyjából mindenről beszéltünk a hobbi virágoskerttől a nehezen kezelhető családtagokon keresztül keresztül a videojátékokig, de ez nem gátolta azt, hogy - mivel erre sodorta egy céges megbeszélés - egy estét együtt töltsünk: éttermi vacsora, séta a Margitszigeten, utána forró csoki, hogy kicsit átmelegedjünk.

Naná, hogy meg akartam csókolni búcsúzáskor. :-)

Nem hagyta, de erre mondjuk számítottam. A világképe ehhez túl merev, és az általános erkölcsi elveken felül valószínűleg nem is csak a saját családjához való ragaszkodása, de az én családom tiszteletben tartása is legalább annyira belejátszott a dologba. Rádaásul Annában van egy adag félénkség, meg - szerintem teljesen indokolatlanul - önbizalomhiány is.

Amire nem számítottam, az az, hogy szorosan magához fog ölelni és hozzámbújni. "Igen, én is akarom, de nem lehet." - ezt üzente minden porcikája.

Egy csók, ami nem csattant el, de mégis olyan, mintha megtörtént volna. Érdekes érzés. Tetszik. :-)

Hallom a múltkor, hogy kocsismátéka teli szájjal tolja az állíccsukmeg kampányt: "az a mi feladatunk, hogy megállítsuk Gyurcsányt".

Nem, mátéka, kurvára nem ez a feladatotok. Vagyis nem ez lett volna. Hanem úgy kellett volna kormányozni, hogy fel se merüljön annak az esélye, hogy az emberek Fletóra akarnak szavazni.

Ez ilyen marha egyszerű. Csak hát elk*rtátok. Nem a Feri. Ti.

És minél hangosabban kiabáltok, annál nyilvánvalóbb, hogy nem a feladatotokkal foglalkoztok.

Az elmúlt időszak okozta frusztrációról írtam legutóbb, és hát ehhez az is hozzátartozik, hogy a videokonferenciás megbeszélések nem helyettesítik a személyes találkozókat. Így aztán előre örültem, hogy végre lesz egy kis csapatépítés, ahol találkozhatok új kollégákkal... izé, kolléganőkkel. ;-) Pontosabban nem is újakkal, csak olyanokkal, akikkel eddig leginkább csak telefonon, vagy egy sokrésztvevős videohívásban kommunikáltam.

Szóval van egy csajszi, kétgyerekes anyuka, akinek nem igazán kedvelem a telefonhangját, és ráadásul azt sem tudtam, hogy ott lesz.

El is kezdett gyűlni a csipet-csapat, aztán egyszer csak szembejött ő, és velem az történt, amire már régen volt példa: úgy éreztem, belémvágott a villám. Lefagytam, két szót alig bírtam kinyögni. Pedig:

- az én ideálomhoz képest messze túl vékony

- a hangja élőben sem sokkal lágyabb, mint telefonban

- egyáltalán nem egy tökéletes szépség (a FB már feldobta potenciális ismerősként, és a profilképe is béna)

De mindig mondtam, hogy az arc a legfontosabb. És az ő arca ott azon a ponton elbűvölt. Mit elbűvölt, megbűvölt! "You've been... thunderstruck."

Diana, örülök, hogy találkoztunk. Remélem, a jövőben is összefutunk még.

Bassszus, már megint három hónapja - hogy még rosszabbul hangozzon, egy negyedéve - nem volt poszt. Persze lehetett volna: pártunk és kormányunk nagyjából minden egyes napunkat bearanyozza (nem, nem ezt a szót kerestem) valami remek megszólalással, intézkedéssel, rendelettel, a puszta létezésükkel, úgyhogy ebbe ne is menjünk bele.

Sokkal érdekesebb, hogy az egyik videojátékban, amit toltam ebben az időszakban, egy küldetésnek ez volt a címe: "Surviving isn't living", azaz túlélni nem ugyanaz, mint élni. És ez mély nyomot hagyott bennem, mert noha a játék még a Covid időszak előtt jelent meg, ez a mondat elég jól rámutat arra, mit is csináltunk bő egy éven keresztül: túléltünk, nem pedig éltünk.

Szóval úgy érzem, nagyon itt az ideje végre megint élni, kinek mit is jelentsen ez. Bulik, mozizás, csajok nézegetése a strandon, alkalmi flörtök... na, itt álljunk is meg egy pillanatra. Szörnyű, de az egy év bezártság komolyan rányomta a bélyegét a communication skilljeimre is, ha egy jó nővel kell face to face beszélni, hebegek-habogok, ultragáz. Formába kell lendülnöm, minden téren. A lenyugvó napnak is van ereje... öizé, ezzel a mondattal inkább várjunk még tíz, na jó, húsz :-) évet.

Oké, tudom, ez elég random posztra sikeredett, de néha ki kell írni a dolgokat magunkból. Legközelebb jobb lesz, megígérem. ;-)

Vannak posztok, amik jó sokáig váratnak magukra, és ez is ilyen. Régóta nem volt szó Jeannyről, és ez nem véletlen: az a kapcsolat már bő két éve haldoklott, aztán egy évvel ezelőtt, a járvány kezdetekor, egyik pillanatról a másikra vége lett. Nem igazán volt ez nagy változás a viszony működését tekintve, leszámítva, hogy a korábbi mindennapos telefonokhoz képest azóta semminemű kommunikáció nem volt kettőnk között. Tavaly nyáron még elugrottam hozzá, de csak azért, hogy a lakáskulcsot bedobjam a postaládájába, mintegy szimbolikusan is véget vetve az akkora már 8 éves történetnek. Nem reagált semmit, de ezen nagyon nem lepődtem meg.

Az utolsó kommunikáció tökéletesen jellemezte a legutolsó gumicsontot, amit Jeanny velem kapcsolatban rágott, és ez az volt, hogy én nem gondoskodtam róla. Like never ever. Mondjuk volt egy komplett lakásfelújítása, amibe beletoltam pár millát meg párszáz órányi kétkezi munkát is, de ezek valahogy elfelejtődtek. Ez az elfelejtés amúgy folyamatosan jellemző volt az egész kapcsolatra, legalábbis a pozitív dolgokat illetően. A negatívak esetében persze nem, természetesen ő mindig ártatlan volt mindenben, és ezt vagy tényleg el is hitte, vagy ha nem, hát nagyon meggyőzően adta elő. Még a legeslegutolsó emailben is azt ecsetelte, hogy "ő végig hitt abban, hogy ezt helyre lehet hozni, amíg én nem írtam azt, amit írtam" - aha, persze.

Mindenesetre ősszel úgy döntöttem, felégetek minden hidat magam mögött, és nem csak átvitt értelemben. Összeszedtem az összes tárgyi bizonyítékot, ami a kapcsolatra utalt, az ajándékoktól a fényképekig - nem kell ecsetelnem, nyolc év alatt azért van termés - és szisztematikus megsemmisítésbe kezdtem. A végére maradt a fényképalbum, ami a kályhában végezte. Laponként. Szintén szimbolikus, hogy végül úgy adódott, a feleségem lapátolta ki a hamut.

Hát így lett vége a történetnek tavaly, és szinte teljesen fájdalommentesen. Persze sokat dobott a hangulatomon, hogy bekerült a képbe Emily, akivel szinte kötetlenül lehet jókat szexelni. Ez sajnos a második-harmadik Covid hullámban nullára redukálódott, de igyekszem a kapcsolatot legalább telefonon életben tartani. Verbális petting, mondaná Jeanny.

Olvasom lézerjani nyilatkozatát, miszerint

"A keleti vakcinák eddig 600 ezer magyar embernek mentették meg az életét, illetve óvták meg őket a súlyos betegségtől, a nyugati vakcinák hiánya miatt pedig 20 ezer magyar vesztette életét."

Ez nagyjából akkor hangzott el, amikor "ezekben az órákban lépjük át a húszezer halottat", szóval jani lényegében azt mondta, hogy minden magyar, aki Covidban halt meg, azért halt meg, mert nem volt nyugati vakcina.
Érted, azok is, akik akkor haltak meg, amikor még egyáltalán nem is létezett vakcina. Meghaltak amiatt, mert a köcsög nyugati gyártók nem szállították le a frissen kitört járvány ellen még ki sem fejlesztett vakcináikat.

Ülj le, janika, egyes.

Rákattantunk erre a sorozatra elég jól, és bár nem szoktam a blogban filmekről írogatni, ezúttal kivételt teszek. És ennek a fő apropója nem is maga a széria minősége, hanem a világképe, ami az alapvető oka annak, hogy miért egy felüdülés a mai világban.

A főszereplők között nincsen egyetlen ártatlan sem, szinte mindegyiküknek emberéletek száradnak a lelkén, és ez ugyanúgy igaz a nőkre, mint a férfiakra. Ráadásul a hímsoviniszta jelző úgy pattan le a sorozatról, mint légpuska lövedék a golyóálló mellényről, annak ellenére, hogy a főhős gyakorlatilag az összes, a képernyőn megjelenő jócsajt megdugja. És ez azért lehet így, mert a női karakterek külön-külön is olyan kemény csajok, mint Ellen Ripley vagy Sarah Connor (mindig jókat röhögök, mikor egy film készítői azzal magyarázzák a bukást, hogy a "férfi közönség nem szereti az erős női karaktereket", köszönjük, Ghostbusters reboot). Tudják, mit akarnak, és ha az egy rendes dugás, akkor elintézik maguknak. Ha meg valaki az útjukban van, akkor őt is.

És ezt az egészet átitatja egy sajátos, íratlan erkölcsi kódex, aminek része az ellenfél tisztelete. És nem csak az ellenfélé, a halálos ellenségeké is. Itt nincsenek kicsinyes mérgezések, sunyi feljelentgetések, felelősség elől elbujkálások, meg hasonlók. Ha ki akarjuk nyírni a másikat, szólunk neki előre. És utána mehet a harc, szemtől-szemben, vérre menően, egyenrangú felekként, amíg nem sikerült rendezni a véleménykülönbségeket, vagy rámutatni, ki birtokolja az erősebb kutya örökítőanyagát. A férfi nem attól attól igazi férfi, hogy heteroszexuális, hanem attól, hogy nem félti a saját testi épségét, a nő meg nem attól igazi nő, hogy gyereket szül és elvégzi a házimunkát, hanem, hogy profin vezeti a menekülőautót, és tud bánni a lő- és szúrófegyverekkel.

És ettől - paradox módon - a Banshee egyszerre mutat be a polkorrekt nyugati világ mindenen megsértődő, túlérzékeny mimózáinak és a hazai idióta "azanyanő-azapaférfi" nézeteket hirdető homofób dinoszauruszoknak. Ez egy olyan világ, ami egyszerre könyörtelen és mégis valami kifacsart módon tisztességes. Ahol a csapatom nem egy halom gondolkodásra alkalmatlan droid, hanem önállóan képes dönteni, ahol két férfi között az "ez baromság" teljesen elfogadott, semmilyen sértődéssel nem járó lezárása egy véleménycserének, ahol akármennyire egyenjogúnak is tekinthetők a nők, a bántalmazásukért 8 (hó)napon túl gyógyuló sérülés jár.

De szép lenne, ha nálunk is ilyen világ lenne. Az olyan szájhős férgek, mint bencsikbandi vagy bajerzsótti két napig se húznák, de beszélhetnék a jóllakott napközis fejű marhagulyás miniszterünkről is, vagy mátékáról, aki a nevében ugyan kocsis, de szerintem a kocsisok nem tűrnék meg maguk között.

Szóval nézzetek Bansheet, és álmodjatok egy szebb, jobb világról.

Szándékosan nem a "család az család" mottót adtam a poszt címének, bár az is érdekes téma lenne.

Nem, a lényeg most az, hogy mi az, amit valaki megtesz a családjáért. Mindig kimosdatja őket a szarból, elnézi nekik, bármit is csinálnak vagy hazudnak, nem engedi, hogy más bántsa őket. Nem meglepő, hiszen velük kel és velük fekszik.

Elég keserű volt a felismerés, hogy a szüleim családja a kormányoldal. Nem én.

Az elmúlt hetekben eljutottam oda, hogy már csak azokat a híreket olvasom el, amiket konkrétan elküld valaki. Magamtól már nem megyek fel egyetlen hírportálra sem, mert a vérnyomásom és az életkedvem pillanatokon belül elindul két, homlokegyenest ellenkező irányba. És mindig van min ledöbbenni. Persze az alternatív valóságokban élőket most sem zavarják a tények, pedig elég lenne végigolvasni vitya nyilatkozatait szeptembertől mostanáig időrendben, és konzisztenciára utaló nyomokat keresni benne. Súgok: nem fog sikerülni, a trend és a konzisztencia nem ugyanazt jelenti. Mert trend az van benne, és az elég jól korrelál a halottak számával. Fordított arányosság figyelhető meg a kormány felelőssége (gonosz törpénk értelmezésében, természetesen) és az elhunytakat mutató számláló napi értéke között. Érdekes módon ov szavazói nem ezen keseregnek (sőt, el sem gondolkodnak rajta), hanem, hogy a pedofil kannibálok összeesküvése megakadályozta az Emberiség Narancshajú Megmentőjének újraválasztását.

Sokáig nem értettem, hogyan alakulnak ki olyan rendszerek, mint Hitler nemzetiszocializmusa, vagy a Sztálin és Rákosi körüli személyi kultusz. Hiszen nyilvánvaló, hogy itt egy csomó ember egy olyan rendszert szolgál, ami egyértelműen rossz. A megértésben kulcselem volt szájerjóska ereszcsatornás performansza. Először jót röhögtem az egészen, aztán jött a ledöbbenés: ez az ember úgy élte le az életét, hogy végig kiszolgált egy olyan hatalmat, ami egyre hevesebben és nyíltabban gyűlöli a hozzá hasonlókat. És ahelyett, hogy egy ponton azt mondta volna, nekem ebből elég, a folyamat kiteljesedéseként részt vett egy olyan alkotmány megalkotásában, ami ezt a gyűlöletet állami szintre emeli. Akármilyen okból is, de olyat tett, amiről nála jobban kevesen tudták, hogy mennyire rossz. És kész, itt nézhetjük élő adásban, hogyan alakul ki egy ilyen rendszer. És még mindig vannak legalább kétmillióan, akik tapsikolnak hozzá (más kérdés, hogy ennek mekkora része teszi ezt az adófizetők pénzéből). Ha csak kétezren lennének, az is sok lenne.

Isten óvjon minket.

Ezt a posztot már hetekkel ezelőtt meg akartam írni, de csak most jutottam el odáig.

Szóval Vitya ugye bejelentette a második Covid hullám berobbanásakor, hogy nem kell félni, mindenkit meg fognak gyógyítani, aki elkapja a betegséget.

Nem kellett hozzá 50 nap sem, és elértük azt a pontot, hogy a vírusban elhunytak kétharmada már a fenti bejelentés után halt meg.

Érted: márciustól szeptemberig, vagyis fél év alatt nem volt feleannyi halott, mint az említett hazugság után 50 nap alatt.

Ahogy nézem, per pillanat ez az arány 86%, és Karácsonyra meg fogja haladni a 90%-ot. Hát ezt kapjuk mi ajándékba a fa alá kormányunktól. 6000 ember, akinek a halála bizonyítja, hogy a vezér hazudik.

Ennél már csak egy dolog elkeserítőbb: hogy még mindig mennyi ember van, aki erről nem hajlandó tudomást venni, és megingathatatlan hittel, áhítattal imádkozik a Führerért.

Kedves vallásos kolléganőm, Maria, érdekes meglepetést okozott a hétvén. Küldött egy videót, amiben egy kislány úszkál a medencében a kedvenc óriáskígyójával, amivel együtt nőttek fel. A komment annyi volt, hogy úgy érzi, hosszú ideje ezt csinálja.

Mondjuk volt egy sejtésem, hogy ebben az analógiában én vagyok a kígyó :-), de némiképp hihetetlennek tűnt. Végülis alig találkozunk évek óta, és csak chatben mennek az eszmecserék. De mikor kaptam tőle még egy eltűnő üzenetet (azt se tudtam, hogy ilyet is lehet...), amiben az volt, hogy ahogy hozzám viszonyul, az már túl van a "legális" határán, akkor már rendesen pislogtam kifelé a fejemből. Hát még amikor kiderült, hogy a "szerelemnek nem mondanám, inkább erős vonzódás", ahogy ő fogalmazott, már három éve tart.

Long story short, végül abban maradtunk, hogy a családi békéje érdekében leállítjuk az egyébként abszolút politikai és filozófiai jellegű, mindennemű kacér vagy kétértelmű tartalom nélküli üzenetváltásokat.

Mondanám, hogy sajnálom, hogy nem jutottunk el a kapcsolatunk szex részéig, mert Maria azért elég jó nő :-), de az ő beállítottságával fejben biztosan nem tudott volna kezelni akár egy csókot se. Az meg persze soha nem volt cél, hogy zavaró tényező legyek egy kisgyerekes, vallásos családban. Valószínűleg ezért is beszélgettem vele jókat, igazából soha nem gondoltam volna, hogy egy stabil istenhívő csajban egyáltalán fel tud bukkanni egy ilyen érzés, azt meg végképp nem, hogy idáig tud erősödni. De mint újfent kiderült, sosem szabad alábecsülni, mekkora hatással tudunk lenni másokra.

#yourownpersonaldevil

A következő masszázs után már konkrétan Emily kezdeményezett (!). Tettem is a dolgomat annak rendje és módja szerint, hátulról rendesen megrakva dögös őMILFségét :-), és ugye tudjuk, hogy ez az a póz, amikor igazán mélyre lehet menni. Mondta is utána, hogy pont azon a határon volt, amikor már fáj, de még jó. Rá egy hétre viszont bevallotta, hogy nagy volt neki, "kicsit túl vagy szerszámozva ott lent, Daryl", amin azért meglepődtem, mondjuk lényegesen jobb, mint a fordított probléma lenne. ;-) Sosem gondoltam azt, hogy túlméretes lennék (anno Jeanny is inkább a nagy átmérőt emlegette, mint a túlzott hosszat, nem véletlenül volt kizárt a hátsó ajtós verzió), átlagosnak gondoltam magam, de ezek szerint ez is egy olyan terület, ahol a pasik hajlamosak alábecsülni magukat...

Szóval ezúttal elmaradt a szex, de azért az opció nyitva maradt, hogy ha olyanja van, felhív, hogy ugorjak már át egy félórára. :-)

Emilynek van egy kiadó lakása, ahol éppen nem lakik albérlő. A múltkor volt egy elejtett megjegyzése, hogy az alkalmas terület lenne kettesben lenni, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez alatt csak egy helyet ért, ahol nyugiban lehet beszélgetni, vagy egy olyat, ahol zavartalanul lehet szeretkezni.

Mindenesetre pár hétre rá bedobtam ötletként, hogy elugorhatnánk oda, és a válasz nagyjából csak annyi volt, hogy "jó ötlet", de még egy árva smiley sem, nemhogy kacsintós smiley vagy bármi kétértelmű megjegyzés. De hát egyszer élünk, optimistának kell lenni. Mondjuk az már sejtetett valamit, amikor a masszázs után, indulás előtt lezuhanyozott, illatszer, smink, ahogy a nagykönyvben meg van írva :-), szóval éreztem, hogy nem alaptalan az optimizmusom. :-)

És hát különösebb előjáték nélkül akkorát szexeltünk, hogy szakadt rólam a víz a végén, szóval nem egy háromperces menet volt. ;-)

Ami meglepett saját magamat illetően, az az, ahogy éreztem magamat utána. Valami ilyesmi lehet, amikor egy vámpír hosszan küzd a csillapíthatatlan szomjúsággal, amit csak embervérrel lehet oltani, aztán végre elkap egy hamvas bőrű, szépséges szűzlányt egy sötét mellékutcában. Nem pusztán a hormonszintek álltak vissza normálra, mentálisan kattantak a helyükre a dolgok. Béke volt, teljes kiegyensúlyozottság, zéró frusztráció. 

Remélem, máskor is vevő lesz egy jó ötletre. :-)

Olvasom, hogy Győr alpolgármestere egészen a bíróságig szaladt sírva, amikor fasznak nevezték egy Facebook posztban.

Persze ahhoz kell egy nagyság, hogy valaki az lehessen. Szóval tényleg nem az. Mondanám, hogy kispöcs, de azt a jelzőt fenntartom szíjjártó petikére.

Ez csak egy mikropénisz.

Ugye még élénken emlékszünk arra, mikor zsóttiék a barikádokra mentek Niedermüller kijelentése miatt. Ehhez képest mit olvasok ma: a gyerekekről szorgalmasan pornóképeket gyűjtögető perui ex-nagykövethez hozzá bírtak vágni némi felfüggesztettet meg egy pitiáner félmilliós bírságot, amit gondolom, röhögve kifizet, aztán balra el. Ez már önmagában is bicskanyitogató, de a pontot az i-re az ügyvéd védőbeszéde teszi fel, miszerint védence

„mintaértékű jogász életet élt, amelynek keretében diplomáciai karriert futott be és ennek keretében szolgálta hazáját. Mélyen vallásos emberről van szó, aki rendszeresen gyakorolja a hitét”

Aztakurva.

Ne is menjünk bele olyan olcsó populista kérdésekbe, minthogy hol szerepel a keresztény vallásban a kiskorúakkal folytatott szex (bár mint tudjuk egy amerikai paptól, kisebb bűn, mint az abortusz).

Viszont az, hogy ezt nem súlyosbító, hanem enyhítő körülményként tálalják, minimum elgondolkodtató. Azt jelzi, hogy ma Magyarországon az, hogy keresztény vallásúnak mondod magad, önmagában felment bűnök alól.

Mondja még valaki, hogy Niedermüllernek nem volt igaza.

A híreket olvasgatva szigorúan monoton megy el az életkedvem. Amit a FideSS művel, arra lassan már szavak sincsenek, és józan ésszel fel nem foghatom, hogyan lehet az, hogy a követőik még mindig szentül meg vannak győződve arról, hogy vitya az Egyetlen Örök és Igaz.

Pár hete volt egy hűha-élményem ehhez kapcsolódóan, de nem lettem tőle boldogabb, sőt.

Beszélgetek (online) az egyik kolléganőmmel, aki meglehetősen vallásos ("olyan katolikus, hogy az még a pápának is kínos lenne"). Szóba kerül Trump, és azt írja a högy, hogy mennyire fontos, hogy ez a szép narancsszőke herceg (ezt én mondom, nem ő ;-)) elismerte Izraelt. Mondom igen, de azt is tőle hallottuk, hogy fertőtlenítőt kellene inni a vírusfertőzés legyőzésére, meg azt is, hogy a szélerőművek hangja rákot okoz. És itt jött a válasz, amitől dobtam egy hátast:

"Igen, de ez a nagy képet nem befolyásolja."

Hát ennyi. Mondhat egy szektavezér akármekkora égbekiáltó baromságot, a híveknek ez nem számít. Ha van egyetlen olyan pont, amibe bele lehet kapaszkodni abban, amit a Nagy Vezető valaha kinyilatkoztatott, akkor senkit nem érdekel, hogy egyébként mekkora égbekiáltó baromságokat beszél.

Na pontosan ezért nem fognak vitya hívei soha józanul gondolkodni, és ezért reménytelen a helyzet Magyarországon. :-(

Egymásnak ellentmondóan nyilatkozik müllercilike meg a 41 évesen elhunyt tatabányai beteghordó felesége abban a tekintetben, hogy a férfi a halálában közrejátszó fertőzést a kórházban kapta el, vagy már előtte is megvolt neki.

Ugye a két esetből csak az egyik igaz, ez aránylag egyértelmű. És mit is mond a törvény?

aki „nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére”, az három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Namost, ha cilike igazat mond, akkor az özvegy ezt a bűncselekményt bizony elköveti.

Hallottunk arról, hogy bárki feljelentette, letartóztatta, bíróság elé állította volna? Nem.

Lehet tippelni, hogy miért nem.

A héten nagyjából nonstop a sugárban hányás környékezett a kormányzat gusztustalan színjátékát látva. Jön a Führer azzal, hogy kéri a "133 legbátrabb magyart", azt a 133-mat, aki tíz éve olyan bátor, hogy nincs egy önálló véleménye, de még gondolata sem, csak droidként nyomkodja a gombot és hervadt magnóként nyerválkolja vissza a kötelező propagandát, és persze egynek sem ég le a bőr a pofájáról, valszleg persze nem is értik, miért kellene ennek történnie.

Szóval megszavazzák halált megvető bátorsággal a teljhatalmi törvényt, dacolva a sok hazaárulóval, aztán jön az egyik nagyonbátor, hoppálpetike, és másnap röhögve megoszt egy nemlétező index cikket azzal, hogy az átlag ellenzéki Viktor halálával viccelődik április elsején.

Lássuk csak mi van ebben:

- közösség elleni uszítás. Feltenném a kérdést: ha Niedermüller nyilatkozata azonnal az utcára rántotta a tolerancia olyan lángpallosú bajnokait, mint bajerzsótti, akkor most miért nincs a barikádokon mindenki? Én valahogy úgy gondolom, hogy a "rémisztő képződmény" és a "miniszterelnök halálával viccel" állítások közül az utóbbi sokkal erősebb, és messze alkalmasabb hangulatkeltésre. Az ellenzék helyében úgy jelenteném fel ezt a pojácát, hogy csak úgy porzik.

- rémhírterjesztés - ja nem, az nincs, mert hát ez a nagyonbátor képviselő megírta, hogy "ő csak tisztázta a helyzetet", mert azt írta, hogy az indexet meghekkelték. Mondjuk ez is elég megalapozott logikus összefüggésnek tűnik. Csak van egy apró bibi: ha nem antihősünk, akkor is valaki itt bizony rémhírt terjesztett. Ami, a nem egészen egy napja életben levő törvény szerint letöltendő börtönnel büntethető. Ám petike nem azzal foglalkozik, hogy éljen a kínálkozó alkalommal, és a frissen élezett pallossal lesújtson arra a gazfickóra, aki szeretett vezére halálát kívánja, nem. Ő ehelyett szegény indexet akarja tisztázni a hamis vádak alól meg uszít az ellenzék ellen. És nem tesz feljelentést.

Ahogy a 132 másik bátor sem.

Pont ennyire szól ez a törvény arról, amit a Fidesz állít.

Bazmeg, egy nappal a hatályba lépés után.

Szeretett Führerünk megint nagyot ment, olvasom az indexen. Aszonta, hogy

"Kétfrontos háborúban vagyunk. Egyik a koronavírus, a másik pedig a migráció. A két dolog között logikus összefüggés van, mivel mindkettő mozgással terjed."

Hát igen, logikus összefüggés van a farkam meg Lee Harvey Oswald puskája között is, mivel mindkettő elsült már legalább egyszer.