A hétvégén megint sikerült politikáról beszélni szüleimmel, és eljött a pont, hogy eltört bennem valami. :-(
Szüleim (természetesen) minden nemzethy konzultáczyot visszaküldenek. (Kitöltve.) Történt ez most is. Be is ikszelték szorgalmasan, hogy Ukrajna fúj, Brüsszel fúj, migránsok fúj.
Aztán kiment viktor Brüsszelbe szembeköpni a választóit, és pontosan az ellenkezőjére szavazott, mint amit a mimagyarok 99%-a helyesnek látott a kérdéses "közvéleménykutatásban".
És mit mond Apám?
"A Viktor az egyetlen, aki változatlan, a többiek változnak hozzá."
Ezen a ponton feladtam.
A tények már az égvilágon semmit nem számítanak. Viktor nyert. És ha beledöglik az ország, meg is érdemeljük.
Olvasom, hogy már több, mint 200 millió forint adomány gyűlt össze a pénteki gyermekvédelmi tüntetésen elhangzott felhívásnak köszönhetően. Vannak még jó emberek, nem is kevesen.
De legyünk tisztában a számokkal.
Lölö a tavalyi évben 150 milliárd forinttal gazdagodott. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a bátor szó ragozására is képtelen gázszerelő zsebébe ez a pénz nem szellemi világítótorony voltának köszönhetően került bele.
150 milliárd 365 nap alatt. Az napi 411 millió forint.
A mimagyarok strómanja nagyjából 11 óra 40 percenként gazdagodik (a nép rovására) akkora összeggel, amit a jótékony emberek jótékony célra most összeadakoztak. Mindezt napi 24 órában, az év 365 napján.
És akkor nem beszéltünk még senki másról, csak Lölöről.
Asszem, ennél tisztán láthatóbban nehéz szemléltetni az ország kifosztásának ütemét és mértékét.
Az elmúlt másfél hét hosszú idő óta a legérdekesebb volt a magyar közéletben. Amikor először felröppent a hír a pedofiltámogató igazgatóhelyettes elnöki kegyelméről, még abszolút nem voltam biztos benne, hogy nem tűnik-e el ez az ügy is a következménynélküliség süllyesztőjében.
Az, hogy nem tűnt el, részben a fideath végtelenül erkölcstelen és cinikus húzásának köszönhető, miszerint elkezdték telefonon szondázni a népet, hogyan is élik meg ezt az egészet. Aztán amikor kiderült, hogy bizony van itten felháborodás, akkor kezdtek újra izegni-mozogni a férgek, mint bajer meg kocsismátéka, és moralitásról papolni (oh, the irony...). De mint tudjuk, omlásában súlyos a légszarvár, és ez itt bizony messzire fröccsent, és minden nappal csak ocsmányabb lett. Hiába aranyozták, hiába fényezték, attól csak szar maradt. katika és jucika egy büdős szót sem vallottak be abból, ami történt, a szex közbeni éneklés guruja meg be is vallott valamit, meg nem is, de annál, amit alkotott, még a semmi is jobb lett volna.
A rádióban meg veryhappy hangon bemondják hétfő reggel, hogy "egy hazai közvéleménykutató cég szerint a magyarok többsége egyetért novák katalin lemondásával". Azt persze elfelejtik hozzátenni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
A magam részéről popcorn és kóla, kárörvendő vigyorral olvasom a hírek nagy részét, és nem bírom sajnálni egyik bukott angyalt sem. Szívem szerint örülnék, ha magukkal rántanák az egész gépezetet, de erre sajnos kevés az esély. Mert hát a viktorért szektásan rajongó Apámnak mi volt az egyetlen, amit felemlegetésre méltónak ítélt: hogy ez a Magyar Péter milyen csúnya kis bosszúálló, biztos azért, mert kirúgták. Ami egy tökéletes jelzés arra vonatkozóan, hogy a szekértáborban a valóság már semmit nem számít. :-( Keserű a kóla, és karcolja a torkomat a popcorn.
Naponta lehetne a fokozódó politikai elmebajról írni, de abba egyrészt belefáradtam, másrészt vannak, akik ezt főmunkaidőben, nálam sokkal jobban csinálják. De azért néha felszalad a szemöldököm.
Olvasom, hogy vitya szerint Ukrajnának nincsenek egyértelműen deklarált hadicéljai, ezért nehéz neki segíteni.
Na, ehhez csak két komment:
1. Mondja ezt egy olyan párt vezetője, amelyik már kétszer nyert országgyűlési választást mindennemű program nélkül.
2. Gondolatkísérlet ezen logika mentén: megyek az utcán, látom, hogy egy nő rúgkapál meg sikoltozik, mert egy csávó próbálja megerőszakolni. Hát akárhogy nézem, ebből a káoszból nem tudom eldönteni, mik lennének a csaj egyértelműen deklarált hadicéljai. Így meg nehéz neki segíteni. Hát megvonom a vállam, és továbbmegyek.
Szinte hihetetlen, de a Médiatanács [sarcasm on] gigantikus [sarcasm off] 100 ezer forintos bírsággal sújtotta a 'sutrádióbudapestet, mert "a korhatárra tekintet nélkül sugárzott műsorban elhangzottak káros hatással lehettek a hat éven aluli hallgatókra".
Bennem most tudatosult, kik is Magyarországon a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek: akik még hatévesek sincsenek, de már arra kényszerítik őket a szüleik, hogy ezt az adót hallgassák...
Idestova fél év telt el azóta, hogy Maria másodszor is leállította kettőnk kommunikációját, most viszont jelentkezett, azzal indokolva a dolgot, hogy hiányoztam neki. (Hmmm. :-))
Visszafogott három órát dumáltunk telefonon :-), aminek során elhangzott pár érdekes részlet, sőt, amire nem számítottam, még azt is megkérdezte, hogy én vonzódtam-e hozzá korábban. Elég erős húzd meg-ereszd meg jellege volt az egésznek, amit én nagyon élvezek, csak éppen az volt a meglepő, hogy ő van a vonal túlsó végén, és nem mondjuk Jeanny. Nem egyszerű határon egyensúlyoz Maria, különösen a nagyon erős vallásosságát figyelembe véve. Még azt sem zárta ki elköszönéskor, hogy ezután megint nem jelentkezik, de a történtek azért adnak némi esélyt annak, hogy nem ez lesz.
Így vagy úgy, ez a telefonbeszélgetés feldobta a napomat, plusz azért jót vigyorogtam magamban, amikor azt mondta, hogy "a férjem nem egy féltékeny típus, de téged nagyon nem szeret". Mindezt úgy, hogy soha nem közeledtem fizikailag Mariához, soha nem tettem neki szexuális utalást, és végül, de nem utolsósorban, szerintem a férje sokkal jóképűbb, mint én. Szóval ez is csak azt mutatja, mennyire nem szabad alábecsülni a hatást, amit másokra teszünk, no meg persze, hogy egyszer még talán rám is érvényes lehet a régi poén: "110 évesen szeretnék meghalni, egy féltékeny férj golyójától". :-)
A végtelenül szomorú helyzet az, hogy a szüleim mostanra gyengeelméjűek lettek. :-(
Sokat gondolkoztam azon, mikor veszíthették el végleg a kapcsolatot a valósággal, és hogy ez az állapot vajon az oka vagy okozata a csakaviktor nézőpontjuknak.
Azért nehéz ezt eldönteni, mert folyamatosan mérgezik magukat: felébredés után előbb töltik magukba a kossuth rádió aktuális propagandáját, mint a kávét, és le sem állnak vele egész nap. Úgy élnek toxikus közegben, hogy nem is érzik. Sőt, talán már olyan mértékben függővé váltak tőle, hogy enélkül létezni sem tudnak.
Közben Anyámnak mostanra már egy lassú folyású romantikus dráma eseményeinek a követése is gondot okoz, Apám számára pedig az m1 után következő leghitelesebb hírforrás a Hihetetlen Magazin. De kajakra. Minden konteót elhisz, de főleg azokat, amik szerint a magyarság mindennek az eredete, a neandervölgyiektől a babiloniakon meg Jézuson keresztül az ufókig mindenki ezen a nyelven beszélt, beszél vagy fog beszélni. Miközben ő maga német kisebbségi származású. És persze minden úgy igaz szóról szóra, ahogy azt ott leírták. Pedig hát a tudjukkik folyton letiljták a HM Facebook meg youtube tartalmait, úgy, hogy a múltkor már HÉT HELYRE kellett feltöltenük, hogy valahol egyáltalán megmaradjon.
(Felvetettem, hogy ez esetben egy filléres szerverbérlés elég gyorsan megtérülne és megoldaná a problémákat, ezzel sikerült pár pillanatra zavarjelet vinnem a rendszerbe, de elég gyorsan visszaállt az alapállapot, merthát "őnemértehhez".)
Közel tíz évet töltöttem azzal, hogy elmagyarázzam: tévednek viktort és sleppjét illetően. Statisztikák, számadatok, érvek, elemzések. Nem ment át semmi. Két olyan embert, aki többek között matekot tanított, nem lehetett számításokkal alátámasztott érveléssel meggyőzni. "Fogadjam el, hogy ők máshogy látják, de abban biztos lehetek, hogy a legjobbat akarják nekem." Aha. A mondat önmagában ellentmondás, az érzelmi zsarolás és a lenézés részéről nem is beszélve.
És ez a helyzet megváltoztathatlan. Ha eljut oda a diktatúra, hogy engem egy rossz hozzászólás miatt elvisznek - márpedig elég szépen haladunk ebbe az irányba -, akkor sem fognak mellém állni, simán elmagyarázzák maguknak, hogy az egész az én hibám volt. Hisz tudjuk, nem én vagyok a családjuk.
El vagyok keseredve, de nagyon.
Olvasom, hogy a mandiner.hu azon hűházik, hogy a 444-nél felmondtak ketten, tehát már indokolt "felmondási hullám?"-ról beszélni. Persze sziogorúan kérdőjellel, nehogy számon lehessen kérni, hogy állítani is mertek valamit.
Aztán kiderült, ez annyira Szörnyen Fontos Hír, hogy még a közmédiánál sokkal messzebb nem látó apám is hallott róla!
Azannya. Valakinek nem tetszett, ami a cégnél zajlik, és úgy döntött, otthagyja. Ilyet még nem látott a világ.
Persze megértem a mandinert. Egyetlen önálló gondolatuk sincsen, soha nem is volt. Hozzá vannak szokva ahhoz, hogy szajkózzanak, azt mondják, amit megmondanak neki, hogy mondjanak. Ebből élnek. Így aztán képtelenek elképzelni, milyen lehet az, mikor valakinek saját véleménye is lehet a dolgokról. Örökre ebben a fosban ragadtak.
Mondjuk sajnálni nem tudom őket.
Egyik éjszaka taxiznom kellett, nagyjából 44 km-t. A számla durván 22 ezer forintra rúgott. Mondjuk azt sejtettem, hogy nem lesz olcsó, de gondoltam, érdemes számolni egy becslést, miből áll ez össze.
Vagyis a költségek levonása után megmaradó havi 1 millió bevételből kell adóznia + fizetnie a mindenféle hozzájárulásokat a taxitársaság felé + saját magát elltartani. Úgy, hogy szinte az összes számításban a taxis javára tévedtünk, ergo a pénz ennél biztosan (lényegesen) több.
Ugye érezzük, hogy vagy a taxitársaság, vagy a taxis, de valaki elég jól él ebből az egészből. Valahogy nehezen akar kigördülni a könnycsepp a szemem sarkából a saranyú sorsuk miatt...
És akkor adjuk hozzá mindehhez még a "Magyarország államformája: kivéve taxisok" kormányzati döntéseket. Ezeknek a döntéseknek - a fentiek alapján - egyetlen reális oka van: a magyar kormány retteg a taxisoktól. Ez az igazi hungarikum, nem a pozsonyi kifli.
Talán megvan még a sztori Mariával a medencében úszkáló óriáskígyóról. :-)
Szóval, ugyan otthon a szex minden eddiginél jobb, miután az Annával történt szakításom után arra jutottunk feleségemmel, hogy muszáj alapjaiban megváltoztatni kettőnk kapcsolatát, ha meg akarjuk menteni a házasságunkat, a hosszú évek rutinszerű skizofréniája nem igazán engedi, hogy ne kommunikáljak más nőkkel, amikor lehet.
(Fú, de szép mondatot írtam. :-))
Így aztán szép lassan megint előkerült Maria, és hát hébe-hóba egész jókat dumáltunk, egyre személyesebb témákról, mint gyerekneveléses problémák, otthonról hozott sérelmek, satöbbi. Na aztán vagy sikerült túltolnom a biciklit, vagy előjöttek megint a korábbi érzései, de egy konkrét pont után, egyszer csak megszűntek a reakciók két hétre a Messenger üzeneteimre, aztán csak annyi jött, hogy többet ne írjak neki, minden jót.
Mondjuk azt már többször megállapítottam, hogy ha létezik pokol, akkor egészen biztosan oda fogok jutni, de ez a történet most újra megerősített ebben. Tudom, hogy nem kéne ilyeneket csinálnom, de bennem van a kisördög. És mint tudjuk, az ördög sohasem alszik. Kicsiként sem.
Egyik régi haverom múltkor levegőért kapkodva posztolta, hogy két német, magát klímavédőnek mondó fiatal Balira ment nyaralni, és hogy úristen, ez mennyire felháborító képmutatás már.
Az átlagosnál keresetlenebb stílusban próbáltam felhívni rá a figyelmét, hogy lehet, nem ez jelenleg a világ legnagyobb problémája, és különösen nem kis hazánké. Persze szokásomhoz híven alátámasztottam néhány példával, miért is gondolom így.
A válasz lényege röviden az volt, hogy akiben ennyi frusztráció van, mint bennem, az "keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét". Persze tényszerűen semmire nem sikerült reagálnia az illetőnek, de hát mást egy hithű kormánypártitól nem is nagyon láttam mostanában. Erre is felhívtam a figyelmét :-), persze arra már válasz sem jött. Mondjuk nem mondanám, hogy megszakad a szívem, ha ő így gondolja, miért kellene nekem bármennyire is töredekednem arra, hogy jóban legyek vele? Elegem van már ebből a hozzáállásból.
Frusztrált vagyok, ez tény. És szerintem ez nem probléma. A régi poént elővéve: az a gyanús, aki nem gyanús. Aki ma Magyarországon nem frusztrált, az vagy köszönő viszonyban sincs a valósággal, vagy a rendszer haszonélvezője.
Mondjuk azon elgondolkodtam, hogy a kérdéses ismerős vajon melyik lehet a kettőből.
Nem öregszenek mostanában jól a kormányzati megnyilvánulások. A fideath november 28-án, vitya december 2-án nyilatkozta azt, hogy kérem, itten szó nincsen zavarról az üzemanyag-ellátásban, bezzeghagyurcsány. Aztán a Mikulás helyett suttyomban becsempészték a csizmáscskákba a piaci benzinárakat, mondván, üzemanyag-ellátási problémák vannak.
Félreértés ne essék, a magam részéről már az első pillanattól hülyeségnek tartottam az összes ársapkásdit, a hangsúly itt azon van, hogy "felelős" "vezetőink" egy héten belül állítanak fennhangon valamit, aztán meg az ellenkezőjét. És mi történik a hívők táborában?
Semmi.
Az égvilágon semmi.
Arra már nem is emlékeznek, hogy mi volt egy hete.
Magyarország lakosságának jelentős része az aranyhalakkal van egy szinten memória tekintetében.
(Megkockáztatom: egyéb szellemi képességek tekintetében is, bár erre talán nehezebb közvetlen bizonyítékot találni.)
Olvasom, hogy a fidesz-szavazók fele azt hiszi, a kormány nem szavazta meg az Ororország-ellenes szankciókat.
Ez ugye magyarra lefordítva azt jelenti, hogy az érintetteknek legalább a felét nem érdeklik a tények.
Eszembe jut a régi vicc:
A biológus, a fizikus és a matematikus utaznak egy vonaton Skóciában, és az ablakból látnak egy fekete bárányt. Azt mondja a biológus:
- Úgy tűnik, Skócia ezen részén a fekete színt okozó gén gyakorisága nagyobb.
Erre a fizikus:
- Ezt nem állíthatjuk, csak azt állíthatjuk, hogy láttunk egy fekete bárányt.
Erre a matematikus:
- Sőt, még ezt sem állíthatjuk, csak azt állíthatjuk, hogy láttunk egy bárányt, aminek legalább az egyik oldala fekete volt.
Hát valahogy így van ez a fidesz szavazókkal viktor-hívőkkel meg a tények iránti (nem) érdeklődéssel.
Az Anna-történet után a feleségemhez visszatalálás része volt, hogy a korábban tabutémának számító szexjátékok is felkerültek a párkapcsolati palettára. Egész szép kis kollekciót sikerült összeszedni, de most megint elcsábultam, és úgy döntöttem, veszek még egyet - írd és mondd, 50 ezer forint értékben.
Drága? Első hallásra kétségtelenül az. De számoljunk egy kicsit.
A hazai infláció (bevallott része) 20%. Ez azt jelenti, hogy akinek 250 ezer forint a nettó fizetése, az a pénz ma a tavalyihoz képest ennek a játékszernek az árával ér kevesebbet. Havonta. És ez a fizetés nagyjából az a szint, amiből a tanárok Magyarországon megpróbálnak életben maradni. Messze az átlag alatti jövedelem.
Értsd: ha mondjuk olyan állásod van, ahol félmillió bruttót kapsz (kb. 350 ezer nettó, ez a hivatalos magyar átlagkereset), akkor - az egyszerűség kedvéért egyenletes pénzromlással számolva - az elmúlt egy évben 9 darab ilyen játékszer árát buktad az inflációval. Nettóban.
Grafikonon:
Ugye hogy nem is volt drága a cucc?
"Kinek mit intézett a kormánya."
Olvassuk mindenhol, lehet, hogy az iskolákban nem lesz tanítás, mert nem tudják kifizetni a fűtést. Olvassuk, hogy uszodákat meg múzeumokat kell bezárni, mert nem tudják kifizetni a fűtést. Olvassuk, hogy a hivatalokban dideregni fognak az ott dolgozók, mert nem tudják kifizetni a fűtést.
De hallottál-e egyetlen templomról is, amit be kell zárni, mert nem tudják kifizetni a fűtést?
Ugye, hogy nem.
... mert az ember ilyet, az "édesanyák iránti tiszteletből nem mond hangosan".
Igen, ma van az a nap, amikor minden olyan megszólaló, aki azokon gúnyolódott, akik szerint spórolni kellene, ha van egy csontszilánknyi gerince, be kellene hogy vallja, mekkora köcsög volt.
Nincs egy se.
Remélem, megfagynak.
Olvasom a cikket az egyik nőközpontú portálon arról, hogy miért küldenek a pasit képet a nőknek a farkukról.
A cikk és a hozzászólók "kiegyensúlyozottságát" mutatja, hogy mindennek elmondják a pasikat kisebbségi komplexusostól merevedési zavaroson keresztül a csak simán taplóig, gyakorlatilag simán letagadva annak az esetnek a létezését is, amikor konkrétan a csaj kéri. Mert ugye ők nem olyanok.
Mit is mondhatnék? Én mindig csak akkor küldtem, amikor explicit megfogalmazott igény volt rá. :-) És ennyi.
A múltkori telefonhívások nem értek véget a poszt megírásával, de úgy tűnik, nem a megfelelő irányba mentek tovább a dolgok. Én úgy éreztem, aránylag normálisan sikerült kommunikálni Annával, és ennek fényében gondoltam, azért ne tűnjünk el egymás radarjáról. A mai - alapvetően szakmai témájú - emailemre kapott válasz központi mondandója viszont ez volt:
"Ha hallottad volna magad a legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával, neked sem lenne kedved beszélgetni saját magaddal!"
Hát, ha Little Miss Perfect úgy látja, hogy megint/még mindig én nem csinálom jól a dolgokat, akkor nem fogom erőltetni. Ugyan azt mondta korábban, ha "idővel úgy érzem", akkor jelöljem be megint Facebook-on ismerősként. Asszem, ez már nem fog bekövetkezni. A fentiek alapján megvolt a final call, az Anna-fejezetet hivatalosan is lezártnak tekintem. For real.
Nem biztos, hogy a szingularitás a tudományosan korrekt kifejezés, de az elmúlt egy hónap számomra ilyen volt: amikor úgy érzed, minden egy pontba sűrűsödik össze:
- újra összejöttünk Annával. Azt mondani, hogy a találkozáskor egymásnak estünk, nagyjából akkora understatement, mint azt mondani, hogy King Kong az átlagosnál nagyobb gorilla,
- bevallottam a feleségemnek, hogy van valakim és vele akarok élni,
- bevallottam a lányomnak ugyanezt, pár nappal azelőtt, hogy mentünk hozzá egy hétre látogatóba,
- találtunk albérletet Annának (és a srácainak) meg nekem külön, egymástól pár kilométerre abban a városban, ahol ő lakik,
- elköltöztem otthonról az albérletbe,
- egy napra rá halálosan összevesztünk Annával, miután az egyik, teljesen ártalmatlan döntésemből azt szűrte le, hogy az egész, amit teszek, csak KAMU (!!!), és hogy akár haza is költözhetek, és hogy felmondja a lakást, amit együtt foglalóztunk le – azaz alapjaiban kérdőjelezte meg az érzéseimet és a tetteimet, pedig azt már korábban mondtam neki, hogy ilyet nem szabad -,
- másfél nap radio silence után hazaköltöztem és megírtam Annának, hogy ne is keressen többé, válasz helyett letiltott Facebookon,
- feleségemmel megbeszéltük, hogy megpróbáljuk újra, figyelve minden olyan dologra, ami ehhez a helyzethez vezetett,
- másnap Anna felhívott, a két és fél órányi telefonálásból két órában hallgathattam, hogy mi mindent csinálok rosszul és mi mindent nem vagyok hajlandó megérteni. De miután nem mutattam fogadókészséget sem erre, sem arra, hogy megint elköltözzek hazulról, a kapcsolat lezárásaként még közölte, hogy soha nem bocsátja meg nekem, hogy elengedtem,
- aztán írt egy mailt, hogy szerinte az igaz szerelem megbocsát, de mindegy is, nem fog többet zaklatni,
- a következő napon megint felhívott, hogy menjek vissza, nem tud elengedni. Újra nemet mondtam. Reményeim szerint immár utoljára.
Itt tartunk. És mindezt egy hónap leforgása alatt. Mondjuk én se vagyok normális.
Elutaztunk pár napra a feleségemmel, hivatalosan a születésnapomat megünnepelendő, gyakorlatilag meg azért, hogy megpróbáljak végre aludni, mert az mostanában nem nagyon ment.
Persze tanévzáró előtt pár nappal tele minden kiránduló diákokkal, és hát - szeretjük a nulla valószínűségű eseményeket - belebotlottam Anna nagyobbik fiának osztályába. Láttam elég képet a srácról, azonnal felismertem... és úgy lefagytam, mint aki kísértetet látott. Benji persze nem tudja, hogy ki vagyok, de ettől még nem kevésbé volt sokkoló az élmény. Ahogy az sem, hogy nagyjából ezzel egyidőben Anna rámírt Messengeren.
Leírta, hogy mostanra tudta átgondolni, milyen lehetett az egész az én szemszögemből. Ahogy mindig is, ezúttal is korrekt, mindenféle mellébeszélés nélküli, őszinte megfogalmazásban.
Chatelni kezdtünk, és úgy éreztem, amivel felvezette a dolgot, az abba az irányba mutat, hogy még nem mondott le kettőnkről. Úgyhogy megkérdeztem, szeret-e még. Nem tagadta. Ahogy én sem.
De azt elég hamar és teljes határozottsággal közölte, hogy sem barát, sem szerető nem lesz. Mindent vagy semmit.
Én pedig azt mondtam, hogy akkor mindent.
Folytatás következik
(egy hónap múlva, Annának vizsgaidőszak van)
Ünnepélyesen megígérem, ez az utolsó picsogós Anna-poszt. :-)
A legjobb barátom évtizedek óta James. Ismeri a lelkem legmélyebb bugyrait, végigkövette a Jeanny-sztorit, meg persze most az Anna-történetet is. Tudtam, hogy segít helyrerázódnom, ha beszélgetek vele az egészről. Az első kulturális sokk :-D az volt, mikor az új profilképhez nemes egyszerűséggel annyi kommentárt fűzött, hogy „Hmmm... nyami! :-D". Ettől persze nem lettem jobban – aztán a beszélgetésünk rávilágított, hogy ettől még fején találta a szöget.
Képünk illusztráció.
Ezzel a képpel Anna hivatalosan és publikusan is MILF lett. A férje helyében valószínűleg agyvérzést kapnék, ha meglátom a fotót, de legalábbis komoly kérdéseim lennének a házasságot illetően. Mivel ő nincs fent Facebookon, így ez a villám kicsit később fog majd becsapni, mikor a jószándékú haverok leadják a drótot. Na mindegy, ez egy mellékág.
A lényeg az az, hogy ezt a szellemet én engedtem ki a palackból. Én ébresztettem rá Annát arra, hogy mennyire jó nő, és hogy mennyire jó lehet a szex. És attól, hogy szakítottam vele, ez a tudat nem fog visszaállni, ő soha nem lesz többet „tisztes háziasszony”. Nem akar az lenni. Mondtam neki korábban, hogy abban, hogy ki kell lépnie a házasságából, de ebben én katalizátor akarok lenni és nem cél. Úgy tűnik, nem voltam teljesen eredménytelen ebben a szerepben.
Az eddigi „Mauerblümchen” (magyar fordításban talán „szürke egér”) profilképei tuti nem vonzottak be random idiótákat a netről. A mostanit meglátva viszont ugrásszerűen meg fog nőni azoknak a száma, akik egy potenciális dugás reményében ráírnak, annak megfelelő kulturális szinten. És Anna törékeny lelke erre nincs felkészülve. A kimenetel bizonytalan: vagy elszabadul a pokol és lefekszik fűvel-fával (a csomagszállító futár úgyis gerjed rá), vagy elkapja a depresszió meg az érzés, hogy nem talál egy normális pasit, és hogy tényleg én voltam a legjobb (erre komoly esélyt látok, nem azért, mert annyira fantasztikus pasinak tartom magam, hanem azért, amennyire szerettem és amennyire megértettük egymást).
James a lelkemre kötötte, hogy akármi is lesz, nem az én dolgom. Ne hívjam fel, hogy helló, mi újság, ne próbáljak beavatkozni, bármi is van. Akkor sem, ha lelkiismeret-furdalásom van a kialakult helyzet miatt.
Próbálom ehhez tartani magam. És pont ezért nem is akarok több posztot róla, de ezt még meg kellett írnom.
A hétvégén próbáltam magamhoz térni a sokkból,a saját jól felfogott érdekemben is össze kell szedni magam. És talán segít a folyamatban, hogy megint szembejött egy alapos cikk a borderline-ról, és amit abban írnak, 95%-ban illik Anna viselkedésére, amit meg az okokról írnak, az még annál is pontosabban egybecseng azzal, amit a gyerekkoráról mesélt.
Persze ettől még nem kevésbé fájdalmas a dolog, és azért a szex az kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem - soha nem gondoltam volna, hogy olyan nő, aki meg van veszve azért, hogy szophasson, nem csak a felnőttfilmekben létezik. Furcsamód egyébként ez is összhangban van a borderline tünetekkel.
Ami viszont a sokkoló felismerés, hogy mindezek következményeként gyakorlatilag nulla esély van arra, hogy mi ketten valamikor a jövőben régi jó barátokként kommunikáljunk. Anna szint biztos, hogy leírt magában engem, minden fronton, nullára. És nem csak a céges megbeszélések meghívóit törölte. Tegnap beléptem a közel 120 feliratkozóval :-D rendelkező youtube csatornámra, mert valamit már meg akartam nézni egy ideje. És igen, azt látom, amire számítottam: áprilisban, aznap, amikor elhangzott, hogy legyen vége, a feliratkozóim száma is csökkent eggyel. Van egy tippem, ki volt az.
Tegnap beléptem a Facebookra, és az arcomba robbant Anna új profilképe. Hiperdögös és szexi bombázó... az a fotó olyan gyomrost vitt be, hogy alig kaptam levegőt. Leizzadtam, szédültem.
Pedig, ha belegondolok, amikor együtt voltunk március végén, a szállodában pontosan ugyanilyennek láttam. A különbség az, hogy akkor még ő maga sem látta magát ilyennek. Most már igen - és hozzá az egész világ is.
Valahol büszkének kellene lennem arra, hogy kihoztam belőle a nagybetűs Nőt, de egyelőre nem tudok, a fájdalom uralkodik rajtam. Ami most különösen erős, mert ez a kép azt sugallja, hogy ugyan az én hatásomra lett ilyen, de ennek a gyümölcsét már nem én fogom élvezni. És mivel még mindig szerelmes vagyok belé, ez az érzés pokoli.
Már több, mint három hét telt el a szakítás óta, és én még mindig próbálok magamhoz térni. Mondjuk ehhez nem biztos, hogy pozitívan járul hozzá, hogy minden nőimagazinos párkapcsolatos cikket elolvasok, de a tisztánlátásban sokat segített egy írás arról, hogy hogyan is néz ki belülről a borderline személyiségzavar. És bár Anna esetében nem volt ennyire súlyos a dolog, a leírt helyzetek és viselkedésminták nagyon ismerősen csengenek, helyenként konkrét szituációk is beugrottak a cikket olvasva.
Minden tiszteletem a cikkíró hölgy pasijának, hogy ezt képes hosszú távon a helyén kezelni. Én naiv voltam, túlbecsültem a saját teherbírásomat ezen a téren. És az is idealista feltételezés volt, hogy a közös pozitív élmények át tudják segíteni Annát azokon az időszakokon, amikor nem vagyunk együtt. Ezek fényében szinte elkerülhetetlennek tűnik, hogy a kapcsolat szakításba torkollott. Ez persze nem enyhíti a fájdalmat, és ráadásul azon is elgondolkodtam, hogy ha egyébként ennyire jól megértettük egymást Annával, akkor vajon bennem is ott rejtőzik a borderline?
Annával szakítottunk. Pontosabban én mondtam ki, hogy legyen vége.
Ahogy korábban írtam a depresszió kapcsán, minden alkalommal megviselt, amikor elkezdett verbálisan "kalapálni", mintegy önbeteljesítő jóslatként várva, hogy egyszer majd darabokra török. És voltak repedések, de úgy éreztem, a személyes találkozások helyrehoznak, összeforrasztják ezeket. Legutóbb sikerült egy éjszakát is együtt töltenünk, varázslatos nap volt, ha nem is teljesen "Csak szex és más semmi", de azért close enough. ;-) Amikor lementünk enni a szálloda éttermébe, konkrétan büszke voltam, hogy ez az elképesztően jó nő velem van. Velem.
A találkozások után mindig úgy éreztem, rendben vannak a dolgok és jó irányba mennek. Annát viszont, amikor nem vagyunk fizikailag együtt, számomra apróságnak tűnő dolgok is kibillentik. És ilyenkor hosszú órákon keresztül tartó konok viták következnek, legutóbb éppen a választások napján. És egyszerűen nem bírtam tovább az érzelmek és a jövő folyamatos megkérdőjelezését. Elfogytam. Lemerültem. Darabokra hullottam. (A kétharmad meg még ugrált egy jót szöges bakancsban a szilánkjaimon.)
Egy pillanatig nem vitatom, hogy én is sáros vagyok a dologban, legalábbis pontosan értem, miért látja úgy.
Azóta próbálom összeszedni magam. És nem csak a kapcsolat szex része hiányzik (ami egyébként a legjobb volt életemben, el sem hittem, hogy ilyen lehet), hanem a barátság része is. Benne lett volna a pakliban akár egy közös jövő is - amiben én talán nem hittem eléggé, ő pedig nem tudta megvárni, hogy ez a hit úgy felépüljön, hogy megingathatatlan legyen.
Vegetálok és nyalogatom a sebeimet. Nem tudom, mikorra fogom kiheverni.
